Szomorú napok

Elkezdtem írni az esküvős bejegyzést, de ma nem megy. Azt akkor írja meg az ember, amikor nagyon boldog és nem akkor, amikor összeszorul a szíve és nem lát a könnyektől.

Amikor rossz hírt kapok, nekem 2 helyen fáj, a szívemnél és a hasam közepén. Mindkét helyen élesen szúr, tegnap reggel óta. 

Akkor keltett a hír, hogy a nyuszink rosszul van. A nyuszi, akiről nem esett gyakran szó a blogon, mert túl visszahúzódó, nem szereti a rivalda fényt, igazából semmi mást nem nagyon szeret, csak a ketrecét, a répát és a szénát. 

Ettől még a szívünk csücskét mindig közösen bérelték a cicával.

Amióta tart a szerelés a házban, az állatok a férjem szüleinél vannak, nekünk sokkal rosszabb így, de nekik legalább jobb. Ezért volt, hogy telefonon tudtuk meg, hogy beteg. Azonnal ültünk a kocsiba és siettünk, hogy lássuk mekkora a baj. Nem hittük el, hogy nagyon nagy. Soha nem mentünk ilyen gyorsan mégis soha nem tartott ilyen sokáig az út. Még el tudtunk köszönni tőle, de azóta csend van és hihetetlen üresség.
Nem foglalt, csak 1 négyzetméternyi helyet (az imádott ketrecét semmi pénzért nem hagyta volna el) de most mégis olyan üres nélküle a ház.

Nem szeretek szomorú dolgokról írni a blogon, mert nem a a célom, hogy velem együtt sírjatok, pont az ellenkezője. De arra gondoltam, hátha van valaki, aki tudna mit kezdeni ezzel a pár sorral, miszerint: hogyan tovább?

Hazafelé jövet eszembe jutott egy mondás:

Ne sírj, amiért elmúlt, örülj, hogy megtörtént!

Könnyű mondani, miközben úgy folynak a könnyeim, hogy nem látom mit írok, de a lényeg az, hogy nagyon hálás vagyok, hogy ismerhettük ezt a nagyon fura kis állatot. Örülök, hogy gondoskodhattunk róla és őszintén örülök, hogy már nem szenved.

Azt az üres helyet, amit a szívünkben maga után hagyott, pedig igyekszünk gyorsan betölteni, sokkal jobban szeretni egymást és a cicát. A cicát, aki valamit megérzett ebből, tegnap óta gyakorlatilag a hasamon (néha a fejemen) bújik, érzi, hogy nagy szükség van most rá.

Remélem soha nem ér titeket hasonló helyzet, de ha mégis, akkor van ami segít. A sírás, a szép emlékek, valaki, akit szerethetünk és az idő. Meg persze, ha megbeszéljük. Akartok valamin közösen szomorkodni?