Hogyan kerültem én Amerikába?

Megválaszolnám ezt a kérdést, többek között azért is, hogy magamban tisztázzam, mert olyan gyorsan történt minden, hogy egy álomnak tűnik még mindig. Arra gondoltam, hogy nem egy óriási bejegyzésben fogom megírni az összes élményemet, hanem csinálok egy személyes, egy hasznos és egy vásárolós-lányos bejegyzést. A három közül jó eséllyel tetszik valamelyik valakinek, aki kíváncsi Amerikára, vagy rám.

A történet január közepén kezdődött, mégpedig egy székkel. Hogy teljesen egyértelmű legyek meg is mutatom melyikkel.

Ezt a széket az én drága barátnőm (vidonori) tervezte, akit meghívtak egy magyar designerekből álló kiállításra (Showroom Budapest) Los Angelesbe. 

Örült-örültünk a meghívásnak és azon töprengtünk, hogy mennyire vagány dolog lenne együtt menni és mennyivel nyugodtabb lenne, ha én is ott lennék. Azzal nyugtattam, hogy ne aggódjon, ha bármi baj van, 20 percre laknak a galériától a nagynénémék. Ő azt mondta, annak örülne, ha én is ott lennék.

Innen már csak annyi kellett, hogy kicsit ábrándozzunk, hogy de jó lenne, megnéztük az időjárás jelentést és nehéz volt nem imádni az ötletet.

Természetesen konzultáltam Mr.Otthonkával, mert bevett módszer nálunk, hogy én mindent jó ötletnek találok és szuper lelkes vagyok, ő meg el is gondolkodik és észhez térít. De nem most. Azonnal rávágta, hogy menjek. Talán tudta, hogy mennyire szeretem a kinti rokonaimat, akiket túl kevésszer látok, vagy úgy gondolta, nyaraljak kicsit, ha már 5 éve nem voltunk sehol. Ő maradt, dolgozott, tartotta itthon a frontot.

Úgyhogy nem nagyon maradt más hátra, mint 2 hét kapkodva szervezés és 3 összeérő munka befejezése és már ültünk is a gépen és erősen reméltük, hogy a szék is velünk van, merthogy mi olyan lányok vagyunk, akik viszik a saját széküket a tengerentúlra is. Ilyen sikkes csomaggal utaztunk.

2 óra Amszterdamba, ott fél óra rohanás, hogy elérjük az átszállást, 12 óra repülés, 2 óra várakozás, hogy megtalálják a széket valahol a repülőtéren, 1 óra, amíg szétcsavaroztuk a dobozt, hogy beférjen a kocsiba, 3 nap ébrenlét összesen 6 óra elszórt alvással és már ott is voltunk. Pálmafák, 23 °C. 

Az az igazság, hogy azonnal úgy éreztem magam, mint hal a vízben, mint aki visszakerült a természetes közegébe. Amerikát sokan szeretik és sokan utálják, én az első táborhoz tartozom, valószínűleg azért, mert ott szocializálódtam, ezért is lógok ki néha itthon a sorból. Persze tisztában vagyok Amerika hibáival, de a legkedvesebb gyerekkori emlékeim oda kötnek, úgyhogy elfogultan, a szívem legmélyén, papírok nélkül, de kicsit amerikainak érzem magam.

Ezt a csoda érzést erősítette meg, hogy találkozhattam a nagynénémmel, akit már annyiszor emlegettem itt a blogon is, leggyakrabban úgy, hogy neki kéne írnia ezt a blogot. Imádom, hogy annyira egyszerűen éli az életét, mindig vidám, semmit sem bonyolít túl, mindent megold, körülötte mindig rend van és több, mint 40 éve fülig szerelmesek a férjével. Egy szóval, igazi példakép. 

Mutatok egy képet róluk, a barátnőm, a nagynéném, a nagybátyám és a két unokatestvérem.

Apropó a két unokatestvérem. Velük találkoztam a legkevesebbszer, de emlékszem, hogy gyerekkoromban imádtam őket. Azért és annak ellenére, amilyenek voltak. Most beismerték, hogy tényleg rákötöztek egy gördeszkára és legurítottak a dombról, halálra csikiztek és állandóan rémtörténetekkel ijesztgettek, de én mégis imádtam őket. Végre volt 2 bátyám.

Olyan kíváncsi voltam, hogy milyen felnőttek lettek, hogy fogom-e ugyanúgy szeretni őket, mint gyerekként és, hogy most mivel fognak bosszantani.

A kisebbikük szabadságot vett ki, hogy velünk lehessen, a nagyobbikuk New Yorkból repült haza. Folytassam vagy már most sejtitek, hogy felnőttként is elképesztőek?!

A legviccesebb, hogy mielőtt indultunk, írtam a kisebbiküknek, hogy megyek és azonnal azt kérdezte, hogy miket csinálnék szívesen, ezért összeírtam egy abszolút random listát, hogy ne nekik kelljen kitalálni programokat.

A listán olyan komoly tételek szerepeltek, mint: delfint látni, sorozatot nézni a tv-ben, találni egy sztárt, lefotózni pár csillagot Hollywoodban, megszámolni hány féle tej van a sarki kisboltban (17), megnézni pár híres építész-házat és a Super Bowlt, újságokat, farmert és egy bizonyos típusú pólót venni.

Olyan elkötelezett sofőrt és lista managert találtam Chris személyében, hogy félő volt, hogy az utolsó napokra nem marad semmi tennivaló.

Mutatok pár egy csomó képet, olyat is, ami nem került fel az instagramra/facebookra, de olyat is, ami igen, hogy aki ott nincs jelen, az se maradjon le.

Pálmák a Sunset Blvd-on

 Maddie kutyus...nem szépítem, szerelmesek lettünk

 

Saláta torony a Cheesecake Factory-ben

Kedves pincérnő, aki akárhányszor újratölti a kávéscsészédet

Ebben az étteremben

Az Eames-ház

 

Képzeljünk el egy világot, ahol ilyenek a nyilvános mosdók

Nail spa, ahol nem a körmössel kell beszélgetni, hanem a barátnőddel

A belváros és a felhőkarcolók

Az egyetlen lány unokatestvérem háza Venice-ben

Végre nem hajnalban néztem a SuperBowl-t, hanem délután egy sportbárban 

és aztán kinti magyar barátokkal

 

A csodás Getty Múzeum

 ... és a még csodásabb múzeum-shop, van Gogh babával, akinek a bal füle levehető!!

Reggelihez narancslé a kerti narancsfáról

 Tengerpart, homok, napfény...receptre kéne felírni a tél közepén

Úton a repülőtérre a furgon hátuljában a székkel, igen, az a doboz ennyivel nagyobb nálam!

Hát ilyen volt ez a csodálatos 10 nap, imádtam és alig várom, hogy újra mehessek. 

Nektek mi tetszett legjobban? Voltatok már Amerikában? Mit néznétek meg legszívesebben?

P.S.: Mr. Otthonka, ha olvasod (és tudom, hogy olvasod): köszönöm szépen, hogy elzavartál nyaralni, lehetővé tetted ezt az utat és tartottad itthon a  frontot. Soha nem volt ilyen rend a lakásban és a cica se érezte meg, hogy csak 1 gazdája van itthon. Csodálatos vagy, köszönöm szépen! <3 Boldog Valentin-napot!